Puja Swami Chidananda egyszer azt mondta, hogy Gurudev nem törődött a szamadhi magasabb szintjeivel, azokkal a tudatállapotokkal, amelyek csak jöttek és elmúltak. Őt inkább a „természetes állapot” érdekelte.  Az az állapot, amely mindig vele volt, éjjel és nappal.

Mit is értünk természetes állapoton? Egész egyszerűen azt, amit az valójában jelent.  A természetes állapot és az, hogy azt meg kell keresnünk, azt sugallja, hogy a jelenlegi állapotunk nem természetes. Nem természetes, mert azzal azonosítjuk magunkat, ami állandóan változik - az elmével és a testtel. Ahelyett, hogy azzal azonosítanánk magunkat, ami nem változik. De mi az, ami nem változik?

Az írások beszélnek a bennünk lakóról. Vajon a bennünk lakó változik? Néha úgy tűnik, hogy igen, mert bár időről-időre megtapasztaljuk a békét, a belső tágasság érzését, vagy halljuk a belső hangot, ez mind azt jelzi számunkra, hogy a bennünk lakó valóban létezik, de változó jellegű.

Meg kell hogy értsük, hogy ezek az élmények nem a bennünk lakóról szóló esszenciális tapasztalatok, hanem inkább annak élményei, ahogy a benünk lakó minősége átsugárzik a hétköznapi tudatunkon. A bennünk lakó, másnéven az isteni természetű igazi énünk, ugyanis megismerhetetlen. Jellegzetességeit abból ismerjük csak, ami eljut hozzánk belőle a hátköznapi tudatunkon keresztül. A spirituális gyakorlásunk célja, hogy úgy kerüljünk kapcsolatba a bennünk lakóval, hogy meg is pihenünk benne. Ehhez nem mást kell tenni, mint elengedni a hamis identitásunkat. Így tudunk megpihenni a természetes állapotunkban, ami mindig bennünk, ami mindig velünk van. Engedjük meg, hogy a testen és az elmén keresztül ez az állapot működjön, ahelyett, hogy hagynánk, hogy a hamis és mindig változó egó uraljon bennünket

Ez a célja a meditációnknak. Üljünk csendben, vagy esetleg a mantránkat ismételgetve meditáljunk addig, amig teljesen öntudatlanul, éppen úgy, mint amikor álomba zuhanunk, valami más veszi át az elménk felett az uralmat. Ez a legmélyebb bensőnk, a természetes állapotunk. Ekkor a meditációnk egy új minőségébe lép. Amikor Isten nevét koncentrálva ismételjük, akkor elengedjük az egót és megpihenünk a természetes állapotunkban.

Úgy tűnik, ebben semmi különös nincsen. Azonban mégis, mert ez az állapot vagyunk mi valójában. Ezek vagyunk most, ebben a pillanatban is. De az elménk azt mondja, hogy a test és az elme vagyunk és nem a természetes állapotunk. Ezt az állapotot egyszerűen nem vesszük észre. Egész idő alatt Istent és önmagunkat kívül, rajtunk kívül eső tárgyként kerestük, míg az itt és most ismeretlen maradt számunkra. Ahhoz, hogy felismerjük a természetes állapotot, az elmét tisztítani, finomítani kell – ez minden spirituális gyakorlásunk célja.

Sok évvel ezelőtt élt egy francia hölgy az asramban. Különös, misztikus jelenség volt, akinek gyakran voltak csodálatos spirituális élményei.

Egy nap Puja Swami Chidananda azt mondta  neki: „ A spirituális élmények nagyon jók, mindaddig, amíg tanulsz belőlük.” A könyvében (Ponder these truths) Puja Swami felteszi a kérdést: Ha egy könyv olvasása közben, vagy egy tanítót hallgatva spirituális felismerésre tettél szert, vajon a tapasztalás után mennyi idővel  kell a gyakorlatba átültetni a megélteket? 

És a válasz: A spirituális felismeréseket azonnal át kell ültetni a gyakorlatba.

Mi a célja minden spirituális gyakorlásnak? Mi célt szolgálnak a spirituális élményeink, felismeréseink? Egyetlen egy célt szolgálnak, hogy rájöjjünk: csak Isten létezik.

Érdekes módon sokan közülünk a spirituális életünket külön kezeljük, elválasztva a világi életünktől.  Elvégezzük a spirituális kötelezettségeinket, de a spirituális tudásunkat már nem feltétlenül alkalmazzuk az életünkre, amikor a világi kötelezettségeinkkel foglalkozunk.

A spirituális tudásunkat ne a jövőre tartogassuk, a jelen pillanatban kell hasznát vennünk annak, amit felismertünk. Isten minden problémára megadja a választ, de az igazságot tudnunk kell használni a probléma megoldásához.

Isten neveinek ismételgetése, nem csak spirituális gyakorlat, melynek segítségével hidat építünk a transzcendentális világhoz, hanem mint ahogy az írások mondják: a név és Isten egy. Isten neve a mindennapi életünkben állandó emlékeztetőül szolgál. Emlékeztet minket arra, hogy minden, amivel foglalkozunk, isteni természetű. Jelenjen meg az a külvilágban, vagy a belső világunkban, legyen bár szattvikus természetű, vagy radzsaszikus, vagy akár tamaszikus – minden csak Isten.

A spirituális tapasztalataink, spirituális felismeréseink valódi küldetése, hogy a mindennapi életünkre is hatással legyenek. Ezért vannak spirituális élményeink, ettől lesznek nagy erejűek és ezért tudják megváltoztatni az életünket.

Az emberben néha felmerül a kérdés: Ha már sokszor megszülettünk, miért nem emlékezünk az elmúlt életeinkre?

Esténként elalváskor elveszítjük a tudatosságunkat. Úgy is mondhatjuk, hogy együtt halunk meg a nappal. A következő reggel felébredünk és emlékszünk az (előző) életünkre. De a többi életünkre vajon miért nem?

Valójában azonban mégiscsak vannak emlékeink az előző születésinkről. A DNS-ünkben tároljuk őket, és a karmánkon keresztül találkozunk velük. A jelenlegi életünkben a velünk történt eseményekre adott válaszaink mind a régmúlt tapasztalataiból táplálkoznak. Így bár konkrétan nincsenek, de mégiscsak vannak emlékeink az előző életeinkről

Tudatosan nem emlékezünk az előző születéseinkre és ebben rejlik a jelenlegi életünkre vonatkozó tanítás: Az a feladatunk, hogy ebben az életükben tanuljunk meg a jó mellett dönteni, hogy megtanuljuk eldönteni mi az igaz, és mi a hamis.

A Biblia azonban óva int az ítélkezéstől.

Az ítélkezés alapja a kondicionáltság. Azon alapszik, hogy mit szeretünk, mit utasítunk el az életben. Ezzel szemben a megkülönböztetés mindig aktuális, friss, új, arra a kérdésre keresi a választ, vajon mi az igaz? A megkülönböztetés pozitiv hozzáállást biztosít az élethet, míg az ítélkezés, a szeretem, nem szeretem kondícionált válaszai negatív színezetet ad az életünknek.

Bölcs emberek azt tanácsolják, hogy éljünk egy napig tartó életeket. Gurudev arra kért bennünket, hogy mindennap, vagy akár egy nap többször is, ajánljunk fel mindent Istennek. Mielőtt este elaludnánk, vegyünk spirituális fürdőt és ajánljunk fel mindent Istennek. Engedjük el az egész napot, és kezdjük el úgy a következőt, hogy az előző nap minden maradványát lemostuk magunkról. Minden aznapi ítéletünket, minden élményünket lemostuk és felajánlottuk Istennek.  Az emlékek ott lesznek a tapasztalatban, de az új nappal már úgy találkozunk, mint egy új élettel.

Megkülönböztetünk, de nem ítélünk. Frissek és újak vagyunk, nem állottak. Ezért mondhatta az isteni Krishna, hogy ne törődjünk a cselekedeteink eredményeivel.

Természetes, hogy sikeresen szeretnénk ellátni feladatainkat. Szeretnénk jó eredményeket elérni. Amikor azonban megtettük, amit kellett, az elvégzett munkát el kell hogy engedjük, a cselekedeteink gyümölcsét pedig Istenre kell hagyni.

A megkülönböztetés spirituális tevékenység. Igyekszünk eldönteni, hogy mi a jó, mi a rossz, mi az igaz, mi a hamis, de mindezt friss szemlélettel tesszük. A cselekedeteink gyümölcsét pedig el kell hogy engedjük, hiszen nem vihetjük magunkkal teherként a következő napra.

Jézus azt mondta: „Aki nem úgy fogadja Isten országát, mint egy kisgyermek, semmiképp nem megy be abba.”

Egy gyermek pedig minden új napra frissen ébred.

Mind, akik az istenit keressük, rendelkezünk intellektussal, amely képes a legfinomabb igazság megértésére is. Képesek vagyunk arra is, hogy feltegyük magunknak a kérdést: Ki vagyok én? Még az is lehet, hogy a szívünk telis tele van odaadással, de valójában mindnyájan olyanok vagyunk, mint a gyerekek: szeretnénk egyszerűen érthető tanítást kapni, valami olyat, amire mindig támaszkodhatunk.

Ha van Swami Sivanandaji és Puja Swami Chidanandaji tanításaiban és példamutató életében három egyszerűen értelmezhető fogalom, ezek a következők: isteni, jóság, és fejlődés.

Puja Swami Chidanandaji szerint, ha van egyetlen tanítás, mely Gurudevet leginkább jellemzi, az az ember isteni jellegéről szól.

Minden isteni, te is isteni vagy, semmi más nincs, mint az isteni. Csak az isteni, csak Isten létezik.

És ez az az igazság, amelyet bár könnyen kimondunk, de annál nehezebben értünk meg.  Úgy ismerjük az igazságot, mint a tapasztalatunk tárgyát, de nem, mint magát a közvetlen tapasztalást.  Épp ezért mondta Gurudev, hogy az élet célja az Isten felismerése. Ez azt jelenti, hogy az Isten valósággá válik számunkra. A mindent átható isteni jelenlét lesz a valóságunk és semmi mást nem látunk.

Az isteni valóság meg kell hogy mutatkozzon, nem rejtőzködhet. Ezt kell nekünk is a mindennapi életünkben kifejezni. Gurudev és Puja Swami ChidanandaJi életében nem csak az isteni mutatkozik meg, de a legtisztább jóság is. Légy jó, tégy jót – számukra ez nem csak erkölcsi kötelesség volt, a két mester a tiszta jóságon keresztül élte az életét. Jók voltak és ezt a jóságot fejezték ki a gondolataikon, szavaikon, tetteinken keresztül.

A jóság segített nekik abban, hogy felismerjék az Istent és a jóságon keresztül mutatkozhatott meg az egység is melyben éltek. Ezért nem is szerettek volna mást, mint hogy lássuk mi is a saját életünket az evolúció részeként. Álljunk a fejlődés bármely fokán is most, de annyi bizonyos, hogy az isteni természetünk és a jóság felé haladunk.

Az írások azt mondják, hogy 84000 születés alatt jutunk el az emberi formáig. Az evolúció folyamatában a semmitől az állati, az állatitól az emberi, majd az emberitől az isteni természetünk és a jóság állapotáig fejlődünk. Ez a mi célunk itt. Még egy lépést kell tennünk előre a fejlődési folyamatban, hogy az istenit láthassuk mindenben, hogy mi magunk váljunk istenivé, az isteni mivoltunkat pedig a jóságon keresztül fejezzük ki.  

Így tehát egy bizonyos nézőpontból nézve mondhatjuk azt, hogy a Divine Life Society, valamint Gurudev és Puja Swami Chidanandaji példamutató életének tanításai három fogalomban sűríthetők össze: isteni, jóság és fejlődés.

Sok évvel ezelőtt hívek egy csoportja érkezett Svájcból, hogy meglátogassák Gurudev-et. Valószínűleg egy méltóságteljes szentre számítottak, de aznap reggel Gurudev folyamatosan csak tréfálkozott. A hívek csalódottan távoztak. Egy másik alkalommal Dél-Indiából jöttek látogatói. Megálltak Gurudev irodájának ajtajában és félelmükben remegni kezdtek. Gurudev a legteljesebb alázattal azt mondta nekik: „Kérlek, lépjetek beljebb! Semmiben sem különbözöm tőletek.”    

Mindannyian elképzeljük valahogy az Istenit. 

Puja Swami Chidananda mindig megpróbálta lebeszélni az embereket arról, hogy magasabb székre ültessék, sokkal szívesebben ült a földön. Krishnáról jól tudjuk, hogy avatar volt, igazi isteni inkarnáció. Felfoghatatlan nagyságot jelenthet ez számunkra, de ha félretesszük a csodákat, melyekre képes volt és az életére tekintünk, mást is látunk: Éjfélkor született, alázatos falusi emberek nevelték, tehenekre vigyázott és amikor eljött a nagy csata ideje, kocsihajtóként dolgozott, a nap végén  pedig ő gondozta, ő mosta le a lovakat.

Más részleges isteni inkarnációk tettei is nagyon látványosnak tűnnek így, vagy úgy, de még a Bhagavad Gítá is, amit maga az isteni Krishna adott nekünk, és amelyet az Upanisádok krémjének, esszenciájának tartanak, lényegében nem más, mint sok más írás tanításainak ismétlése. Nem különösebben eredeti, se nem lélegzetelállító, mégis ez az az írás, melyet mindnyájan nagyra értékelünk, a nagy tanítót Krishnát pedig, aki a Gítát ránk hagyta, a legnagyobb avatarnak tartjuk.

Spirituális életünkben szeretünk sikereket elérni és ez nem is baj, amennyiben ez a motiváció kitartó gyakorlásra inspirál bennünket. A spirituális élet valódi célja azonban, hogy elengedjük követeléseinket és ne gyűjtsünk többet a már meglévőkhöz.

A spirituális gyakorlás célja, hogy minél egyszerűbbé, alázatossá váljunk, olyanná, mint a gyerekek. Valahol, lényünk legmélyén már most mindannyian avatarok vagyunk. Tiszta, isteni lények. Csak az önhittség jelenti számunkra a problémát. A spirituális élet nem arra való, hogy még elbizakodottabbá váljunk, hanem, hogy lassan, lépésről-lépésre elengedjük minden fontosságérzetünket. Gurudev és Puja Swami Chidananda élete arra is példa, emberi lényként hogyan lehet megszabadulni minden önhittségtől.

Ha Krishnához imádkozunk, gondoljunk az életére, egyszerű gyerekkorára, a játékosságára és emlékezzünk arra, hogy a spirituális élet igazi fokmérője az egyszerűség, az alázat és a gyermeki természet.